Szombat délután minden visszatért a rendes kerékvágásba, mivel a szülők délután elhagyták az országot. Itttartózkodásuk alatt volt szerencsénk a várost egy kicsit jobban (vagy bármennyire is) megismerni, megnézni milyen a dagály Cramondban és nem utolsó sorban mást is enni tésztán kívül. (A Bálint előbb írt blogot mint én, ezért most nem tudok igazán eredetieket írni erről - idegesítőőőő. Nembaj, írok másról.)
Pár nappal a választások előtt Alex (német lány, szobatárs) a szobába érkezésemkor azonnal együttérzéséről biztosított. Kérdeztem, hogy mi az oka rá, mondta, hogy olvasott egy cikket a Guardianban (ami szerinte a világ legjobb újságja) a közeledő magyararországi választásokról, és hogy mennyire megerősödtek a radikálisok, és ez szörnyű. Tegnapelőtt pedig megtudta az eredményeket, és azt javasolta, hogy maradjak itt örökre... Én nem vagyok ennyire borúlátó (ilyen szó van?). Nem is érdekel eléggé talán, kicsit talán szórakoztat.
Elhatároztam, hogy több időt fogok a hostelben tölteni munka után, hogy jobban megismerjem az embereket. Nehéz érteni őket, mert egyszerre hárman beszélnek különböző akcentussal angolul, és nekem külön megeröltetés az, hogy megértsem őket, míg nekik csak úgy jön. És akkor még a hozzászolásról nem is beszéltünk. De ketten-hárman beszélgetni valakivel jó, csak ha többen lesznek, akkor van probléma. De mindenki aranyos, azért most úgy érzem nem fogok annyira próbálkozni, nekem jó ez így.
Egyik nap John (kansasi, hosszútávon ittmaradó, nagyon jóindulatú fiú, egy skótszoknya szakboltban eladó) munkahelyére bement egy család, akik - mint kiderült - mélyen keresztények (egy ideje), és a 30 éves lányuknak Jézus azt mondta egy látomásában, hogy a férje egy kansasi szőke fiú lesz, ezért a család most Kansasba fog költözni. John erre - valamilyen furcsa okból - elárulta, hogy ő kansasi (és szőke is), ezért a család meghívta vacsorázni. John el is ment. Eléggé aggódtunk érte, ő is kicsit ideges volt. Fél kilenckor fel kellett hívnunk, hogy sürgősen el kell mennie. Felhívtuk, de ő csak 11 körül jött vissza. A család Jamaicából jött ide, rapperek (TLR - Trust, Love, Respect - ez a nevük), hamarosan majd nagyon befutottak lesznek – legalábbis ők ezt gondolják. Az egyik fiú drogdíler volt Jamaicában, ezért börtönbe zárták, az anya súlyos beteg volt, a másik fiúnak pedig valami a kezével történt (nem értettem tisztán, hogy mi). Ekkor lett a lánynak látomása, és mind hinni kezdtek Istenben és Jézusban, és az anya és a fiú meggyógyult, a másik fiú kiszabadult a börtönből, minden jó lett. Ezért hisznek most ennek a látomásnak, és mennek Kansasba, ahol - erről John is biztosította őket - nincs drog és mindenki kedves. Johnnak azt javasolták, hogy ne hagyja magát tovább megrontani a hostelbeliek által, akik nyilván isznak és bűnöznek. Mikor felhívtuk, az egész család kiment a konyhából, de kintről hallgatóztak. Végül azt mondta, hogy éjfélkor valakivel találkozója lenne, de előrehozták 11re, úgyhogy mennie kell. Ezt valamiért elhitték, így megmenekült... Lehet, hogy így leírva nem olyan izgi, de hallgatni (és átélni is valószínűleg) eléggé az volt.
Pár napja érkezett ide Freddy, Nusi egy régi barátnője, akivel Nusi itt lakott pár évvel ezelőtt. Bár Nusi mindkettőnket figyelmeztetett, hogy keressük egymást, természetesen elfelejtettük, így nagyon mókás volt, mikor véletlenül kiderült, hogy van közös ismerősünk.
A tegnapi napot kizárólag alvással töltöttem, mert valami influenza-szerűség döntött le a lábamról (remélhetőleg az egész szobát megfertőztem). Valószínüleg a szervezetem úgy döntött, hogy esetleg most akkor pihenhetnék egy kicsit. Ma már jobb (az alvásnak és Bálint gondos ápolásának köszönhetően), de azért a hétvégén még nem fogok dolgozni, nehogy megerőltessem magamJ Persze ilyenkor kint vagy 20 fok van és szikrázó napsütés. De sebaj. Végülis a tavasz csak most kezdődött.
Jah, és egy hónap múlva megyek haza, aminek részben nagyon örülök, részben nagyon szomorúvá tesz… De mostmár azért itt lesz az ideje. Majd, ha megunom az egyetemet, visszajövök ide.
