Azt hiszem, kijelenthetem, hogy megggyógyultam. Bár a hangom még most is soha nem látott magasságokban jár (a külső hallgatók szerint, szerintem normális), enni már tudok. Ennek örömére ma visszaköltöztem a hostelbe, ahol kedvesen fogadtak, és néhányan örömmel állapították meg, hogy még élek.
Érdekes, hogy csak egy hetet töltöttem távol a hosteltől, mégis mennyi minden változott. Ha az ember itt van, akkor nem annyira veszi észre, hogy mennyire gyakran váltakoznak az emberek. Amíg nem voltam itt, legalább 6, 1-2 éve itt lévő ember ment el, és további 2-3, rövidtávon itttartózkodó, de azért általam viszonylag ismert személy. Kicsit szomorú belegondolni, hogy ezeket az embereket jóeséllyel nem látom soha többet.
Mivel a munkatársaimról már adtam részletesebb leírást (na nem mintha azóta nem cserélődött volna le az emberek 90%-a), most itt az ideje, hogy a hozzám közelebb álló hosteltársakról is írjak. Bár, azt el kell árulnom, hogy az ittlakókkal soha nem sikerült szorosabb kapcsolatot kialakítanom. Odaülök az asztalhoz velük, köszönök nekik, megkérdezzük egymást, hogy hogy vagyunk és kicsit haverkodunk, de ezen a szinten nem jutottam túl az emberek nagy részével. Talán azért sem, mert nekem még ott van rajtuk kívül a Bálinték társasága és a munkahelyem, így nem "szorulok rájuk". Ez bizonyos szempontból jó, mert ezek rendkívül felületes barátságok amúgy is, és engem amúgy sem tud eléggé lázba hozni az, hogy épp milyen alapozót vettek, pedig lényegében erről szólnak a beszélgetések. Viszont, mikor itt vagyok, akkor mindig kicsit kívülállónak érzem magam, tudom, hogy van, aki még a nevemet sem tudja, és nem tudok a legújabb hostel-pletykákról - legalábbis nem tudok mindent -, ami nem olyan jó. Szóval kettős a dolog.
Tehát az emberek.
Kezdjük a szobámmal. A szobába 16-an vagyunk. Van egy szorosabb társaság, akikhez én félig-meddig hozzátartozom. Ennek tagja Kat, Claire, Eloise, Jen, Sarah, Malene és John is, aki nem lakik a szobában. Kat nagyon aranyos, ő az egyik legrégebben itt lakó (a szobából), azt hiszem január elején költözött be. Ausztrál (természetesen), felszolgálóként dolgozik itt, amúgy világot lát, már sokfelé járt európában, és még fog is. Claire ír (ezzel talán egyedül van a hostelben), néha úgy érzem, hogy tart tőlem, de lehet, hogy nem. Ő is aranyos, cipőboltban dolgozik és nem tudom, hogy mik a hosszútávú tervei. Eloise és Jen a szoba két legújabb tagja, mind a ketten nagyon kedvesek, Eloise talán amerikai, talált már valami felszolgálói munkát, amúgy a világot utazza be. Jen ausztrál, újságíró, a világot utazza be, már sokfelé volt európában, esetleg jön Eloise-al Magyarországra is, augusztusban. Én őt tartom az egyik legszimpatikusabbnak. (Kivéve, hogy ő egy pillanat alatt a csoport fontos tagjává vált, ami zavar, de ezt betudom az állandó itttartózkodásának és az anyanyelvűségének:).)Neki is van már valami munkája. Sarah talán ausztrál, de erre nem esküszöm meg, egy ötcsillagos hotelben recepciós, kedves, nem tudom hogy világot látni van e itt (de van egy tippem). Malene norvég, elképesztően jól beszél angolul, nagyon csendes, keveset szól hozzá a dolgokhoz, ettől szimpatikus. Nem tudok róla többet. Johnról már írtam, amerikai, skótszoknya boltban eladó, világot látni van itt, nagyon jóindulatú, és jó vele beszélgetni (vele lehet is).
Gratulálok mindenkinek, aki idáig eljutott. (Most sorold fel ezeket az embereket visszafelé, származással együtt!)
Szintén szobatárs Alex, a német feminista lány, akiről már írtam. Őt kedvelem, jókat szoktunk beszélgetni vele és barátaival. Ő 10 éve visszatérő vendég, részben itt lakik, mindig új munkákat keres. Németország azon részét, ahol lakik, nem igazán szereti. Valamennyire ő is benne van a Room 23 klikkben.
Itt van továbbá Amy, Chiara, egy ausztrál, akinek nem tudom a nevét, egy valaki, akinek nem tudom a nevét, Emily és Maria. Emily folyton a spanyolokkal pörög, mert tud spanyolul (amúgy ausztrál), elég aktív és nagyon sokat beszél. Maria spanyol, hajnali 2 és reggel 9 között általában vagy kiabálva jön be a szobába, vagy 20-25 percet keresgél a szatyorba rakott szatyrai között. De kedves, próbálkozik az angollal is amúgy. Múlt szerdáig itt volt Deborah is, szintén spanyol, szeptember óta itt volt, mikor idejött egy szót sem beszélt angolul, mostmár egész jó. Nagyon kedves volt, vele viszonylag jóban voltam, csak erős volt így is a nyelvi akadály. A többiekkel nem vagyok nagyon kapcsolatban.
Najó, talán ennyi ember elég így egyszerre, jövő héten jön a többi, akiket én is alig ismerek...
(Most ezek az emberek mind bejöttek a szobába, kicsit furcsa róluk írni, miközben itt vannak, úgy, hogy fogalmuk sincs róla. Hogy így itt vannak, azért csak rá kell jönnöm, hogy eléggé kedvelem őket...)
Ma, útban a hostel felé meglátogattam a boltot, ott volt David, és egy új munkatárs (rangidős alkalmazott, 36 éves). David erősen illuminált állapotban volt már (érthető, hiszen 5 óra is elmúlt addigra). Lengyelországban volt a múlt héten, és hozott nekem egy képet, ami szerinte az ükapámat ábrázolja: egy nagyórrú, szakállas ember (mi az) pénzt számol. Azt mondta, hogy Lengyelországban mindenhol ilyeneket lehet kapni.
Áááá, nagyon rég le szeretném ezt írni, és végre eszembe jutott (jézusom de hosszú lesz ez a bejegyzés).
Ideérkezésem első pár hetében jutott ez a tudomásomra, szóval tényleg rég tervezem leírni.
Szóval: ugyebár a Haggis egy skót nemzeti étel (rendkívül guszta, bárányszív, -máj és -tüdő fűszerekkel és hagymával, bélbe töltve). Ha az emberek idejönnek, rendszerint megkérdezik, hogy mi az a haggis. És úgy tűnik, hogy van egy skót belső vicc erre, méghozzá az, hogy azt mondják, hogy ez egy állat. Nem is akármilyen: a hegyekben él, és az egyik oldalon lévő két lába rövidebb, mint a másik oldalon lévők. Így a hegyoldalban jól tud menni, nem esik el. De minden évben egyszer megrendezik az úgynevezett Haggis Huntot (haggis vadászat), aminek az a lényege, hogy a vadászok úgy kergetik az állatot, hogy kénytelen legyen megfordulni. És ha megfordul, akkor elkezd legurulni a hegyről, mert a rövidebb lábai lesznek a szakadék felé. Így már csak el kell kapni őket, és le van vadászva.
Ez mind nem igaz, de, ha az ember skóttal találkozik, az el fogja mesélni. (Nekem David mesélte el először.) Érdekes szokás, nekem tetszik.
Najó, mostmár, hogy minden fontos információt megosztottam, megyek alukálni.
Üdv mindenkinek!
